Fohász.
2009.01.06.

Karjaidba fonódva alszom,
És hirtelen felébredek.
Kedvesem!- hozzád fohászkodom:
De nem értem, és te nem érted.
Anyanyelvemen beszélek félálomban,
Te könyökölve, némán figyelsz.
Ez a kép lesz örökké előttem,
A te két szemed szúrja a szívem.
Nézel, csodálva, szerelmesen,
Pilládon egy könnycsepp megriad:
S én tettetem a félálmot,
De a testem megborzad.
Sírok halkan, szelíden:
Hiszen magyarul máshoz beszéltem!?
S te csak nézel, nézel kérdően,
Bánatos kék szemed megremeg.
Szeretők!- csúnya hangja ébreszt:
SZE-RE-TŐK: istenem!- hát igaz?
S míg rémülten, sírva eszmélek
Te ölelsz, csókolsz, mint egy féltékeny
Fenevad! Hát értesz? Hazug!
Hazug minden szavad!
De a kéj… a gyönyör az
Mi mindent elfed, betakar.
Szeress te álnok!- te kéjsóvár!?
Hisz többet már nem látsz…
Karjaidba fonódva alszom:
Közben mást ölel a karom…
Kedvesem!- hozzád fohászkodom.
És te nem szólsz, bár én várom:
Várom, hogy forrón szeress,
Ölelj, és ne kérdezz, csak csókjaiddal
Illess, itt vagyok, veled vagyok.
Ó kérlek, ne bánts!- hagyj!
Ne kísérts minden ágyon…


Miért bántja az ördög a tisztát?
Kérdésemre a feleletet várom.
Ám nem érkezik, s én
Lassan, hervatag alszom álmom.
Csak a kék szemed, csak
Azt a káprázatot nem látom.