Kinézek: az ablak csupa-csupa jégvirág.
Az égen egy pici fénysugár átszántja a felhőket.
Utat tör magának és belopózik a jégvirágon át,
a homlokomra telepszik le.
Mi ez a furcsa béke? Mi ez a csend?
Hallom az iskolák zaját.
A cserépkályha duruzsoló moraját.
„Kén kell bele, akkor kifüstöljük a tanárt!”
Igen, kén kellett bele.
Most meg mindenhol csend honol. Béke. Béke?
Látom a nagyanyám ráncos kezét,
Amint a kemencébe a kenyeret veti be.
Apám asszisztál. Anyám dagasztotta az éjjel.
„Négy lesz – adja az utasítást – meg egy kis cipó,
Lángos, reggelire…” Hol van az íze?
Istenem, most minden olyan békés!
Csend, karácsonyi dalok ritmusa a fülemben.
Éjféli mise… Utána kántálók tömege.
Ropog a hó a talpunk alatt.
Nem baj, csak egy jót mulassunk, siessünk,
Mert valamiért mindég sietni kell.
Fázom, kinézek az ablakon át.
Minden csupa jégvirág, drága élesdi táj!
Hol vannak a régi cimborák? Minden oly kietlen.
Ismeretlen a drága élesdi táj.
Hallom zsibongva lubickoló gyerekek sikolyát.
„Ugorj bele, ne félj, ugorj már!”
„Jaj ne, hiszen úszni sem tudok.”
Szégyen ül az arcomra rá.
Nem tudok úszni, hallom szívem ritmusát.
De az a srác, ott, kinevet? Na ne, ugrom hát.
Most végem van, de nem,
Ösztönösön a túlsó partra úszom át.
Ilyen nagy ereje lenne a büszkeségnek?
Csend van, az ablakon át
Hideg süvít egykori szobámba be.
A jégvirág eltakarja az utcát.
Felnézek, és látom Vak Bottyán régi várát.
Akkor még két torony is állt.
Ifjúkorom legszebb emléke…
Hol vagytok, ti régi cimborák?
Mind elhagytatok? Hol a hazád?
A kövek dübörögnek, gurulnak lefelé.
Jaj, csak kígyó, az utamba ne állj!
Félek tőletek, de meg ne tudják.
Én nem félhetek semmitől sem.
Drága ősi kövek, hová lettetek hát? Ledöntöttek?
Valamelyik tót házat erősbítitek a hegy oldalán?
Vagy hagytak csak széjjelgurulni, mint rossz emléket?
Csend van, minden csupa jégvirág.
Hol az ifjúság? A Mancshíd jut az eszembe,
A sok szánkó és a sítalpak, melyeken apám járt.
Felveszem épp, mert azt hiszem, abban szép vagyok,
Olyan nyugatias, zsivány.
Halk kuncogás, a hó kemény, a léc reccsen.
Többet nem akarok más lenni, csak most,
Ó, most Istenem nézne rám!
És feltekintek a hegyre. Ott a két fa, ott áll.
Csend van, az ablak csupa jégvirág.
Édes, kedves élesdi táj!
Tűz ropogása töri meg a csendet.
„Mit csinálsz? Ne dobáld!
Fussunk gyorsan, sietve, ég a hegyoldal!
Vigyázz, meglát az öreg tót ember… fussunk hát.”
Az öreg kút kiszáradt, nem bírta a nagy strapát.
Futás haza, gyorsan, csaló mód,
Meg ne tudja senki, mi történt a hegyen ott fent!
Egy csapatnyi kamasz gyerek szalonnát sütött,
De nagy volt a szárazság.
Istenem, vajon leégett a ház? A két öreg él-e?
Ott lent hallom emberek kiabálását,
„Tűz van a hegyen, menjünk segíteni hát!”
És csend van. Hallom a szívem halk moraját.
Istenem, mennyire fáj! Az ablakon a sok jégvirág.
Újabb sugara támad a napnak. Megfolyik a jégvirág.
Táj, te gyönyörű, te édes élesdi táj!
Hallom nagyapám asztalos műhelyének zaját.
A gyalupadon két öregember megvitatja
A világ baját. Hol van már a régi világ?
Az üvegező lécet rácsapja a hátamra,
Mert rossz vagyok, és kiabál.
Drága kopasz feje… Hol vagytok régi nagyapák?
Nagyanyám a konyhában tüsténkedik.
„Hagyjad már a gyereket, ne kiabálj!”
Majd a talicska nyikorgó zaját.
A ruhát tolja le vele a patakra.
Kimosta, öblítésre vár. Ő nem fázik.
A hideg vízben bokáig áll.
Az utca lejtős, a dombnál látom anyám.
Értem jön sietve. Nem megyek haza… de kell.
Csend van, megint lecsúszik egy jégvirág.
Én édes Élesdem, te gyönyörű táj!
A színpadon áll és figyel.
„Mássz a létrára fel, te vagy a majom.
Csináld! Tudsz Hontit utánozni?”
„Nem.” „Az kár.”
A hangod, a hangod miatt kellesz, megértetted?
Nyisd ki a szád! Nem fogok hazafias verseket
Szavalni, azt már nem. Kortárs színpad, isten veled,
Én nem ilyet akartam, valami mást.
Békés csend ül a párnán.
Hol van már a nagyanyám?
Nem jön tüzet rakni éppen?
Most hagy aludni, amikor nem kéne?
Csak az a sok jégvirág… drága, drága élesdi táj.
És az üzlet?
Most is ott áll, kocsma lett belőle éppen.
Látom benne a lányok kedves arcát.
Levágom egyik hajtincsem.
A legjobb lettem végre.
Sikerült, vagy mégsem?
Hideg van, fázom, mint mindég,
Ha beköszönt a tél az üzletbe.
Nem fűtenek, villany sincsen.
Akkor hogyan csinálom meg a haját?
Mi a fenét keresek itt éppen?
Ezt akartam? Vagy mégsem?
Csak el innen, mert ez annyira bánt!
És lecsúszik még egy kis darab jégvirág.
Bekandikál a napocska végre, átjárja az egész szobát.
Hol a nagyanyám? Nem fűt már be végre?
Táj, ó, te drága élesdi táj.
A kocsiban ülök éppen, hallom anyám siránkozását.
Apám szeméből egy könnycsepp leomlik.
Végigszántja cserzett arcát.
„Szittya vagyok, tudod, igazi birkingi ember.
Ne félts engem, kibírom ezt is!”
De hol vagy, te édes mosoly, a szád sarkában?
Megfagyott talán?
A kocsi elindul, és én benne ülök összetörten.
Nem szabad visszanézni.
Vagy mégis, és anyám, apám ott áll.
Integetnek, elengedtek örökre.
Vissza, vissza, a szívem nagyon kalapál.
Te átkozott jégvirág, hullj le, hullj le már!
Hideg élesdi táj.
Hallom gyermekem kuncogó mosolyát.
„Itt fogunk lakni?”
Kérdi, majd csap egy kört az üres lakásban.
„Na igen, ez az új hazád.” Néz rám, nem érti.
„Mi az a »hazád«?” „Te drága gyermek, de jó neked!”
Hiszen neked van, ami nekem már csak fáj.
Van hazád. Hontalan, átkozott érzés.
Amikor csak bozgorként néztek rám,
Nem fájt. Most igen, mert nincs többet hazám.
Cincogó hangon mondja: „Anyukám,
Teneked miért nincsen hazád?”
A nap erősebben tűz be, világosodik tőle a szobám.
Csak az a vacak jégvirág ne lenne,
Nem látom tőle a fát.
Ott fenn a hegyen a két fát.
Ó, élesdi, élesdi, drága táj.
Látom az ismeretlen katona sírját.
Mellette nyugszik az apám.
Egyszer a Himnuszt énekeltük éjjel,
Zengett tőle a város ott lent.
Féltett is érte sokáig az anyám…
Olyan messzinek tűnik a világ,
És egyszer megtorpan valami bennem…
„Jó reggelt, felkelnél már?”
Ó, te drága sok jégvirág, hát nem is vagy?
És te, te élesdi táj?
Hazám, én drága kis hazám…
