Ketten...veled...csendesen...

Hívom őt, de nem jön:

Nem válaszol, nincs tovább.

Kérem a sorsot adja vissza,

De nem adja, már elszállt.

Nem is szállt el, csak elhagyott.

Pusztán, mint levél a fát.

Mást kíván ő, s az új napot,

Melyben megjelenik egy rablány.

Újabb rablány...Akárcsak én,

Bezárja a szívébe:

S ki se ereszti mindaddig,

Míg el nem felejti örökre.

Kár a napfény odafent,

Kár a hold az égen,

Kár szép szemed könnyben ússzon,

Mint csillag a fényben.

Az ősz elmúlt. Jön a tél,

Alszik már a természet.

Az ő szívében is kialudt a láng,

Mely engem most is melenget.

Alszik a láng velem együtt.

Alszunk ketten csendesen.

Megvárom, míg tavaszodik,

S akkor újból felkelek.

Várni foglak ismét akkor,

Ki tudja? Még eljöhetsz...

Mi mostan oly lehetetlen,

Egykor majd még szép lehet.

Együtt járnánk felhők között,

Sétálgatnánk odafent.

Megismernénk az új világot,

Melyért elhagytál engem.

Itt ülök én, négy fal között,

Az éj gyorsan közeleg.

Elgondolom, mily szörnyű,

Egy szerelem, mely elveszett.

Nem vagyok kő, szívem van,

Akár a többi embernek,

Így hát én rám is jogosult

Egy szerelem, mely elveszett.

Lennék virág, mely elszárad:

Lennék rügy az ágon:

Ha meglátnálak tégedet,

Érezném, emberré kell válnom.

Lennék rongy, mit széjjel tépnek,

Cafatokra, könnyedén.

Szívem csak téged kívánna,

Minden reggel, s esténként.

Kívánnálak, mert szeretlek,

S mert elhagytál engemet.

Ó Nagy Ég! - Add őt vissza,

Hogy melegítse szívemet.

Kigyullad a láng, mely egykor

Oly erős volt, és kegyetlen:

Könnycsepp helyett, fényben úsznánk:

Ketten...veled...csendesen...